Szembesítés

Kedves Olvasó, ha most jársz itt először, kezdd alulról, az első cikkel!

Szembesítés

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy parányi kisváros, alig volt annak több, mint ötezer lakosa. Ebben a városkában két pékség működött, onnan hordták az emberek reggelente a firss kiflit, zsömlét, kenyeret. Mivel ilyen kis közösségben mindenki ismer mindenkit, sokan hitelbe is vásároltak, hiszen mindig van, akinek hónap végére elég rendesen elfogy a pénze. Aztán, amikor megkapták a fizetésüket, ami abban az időben úgy harmadika körül szokott lenni, akkor szépen rendezték a számlát visszamenőleg is. Időnként akadtak azonban olyanok – köztük Rózsi néni –, akik valahogy rosszul kalkuláltak, és nem futotta már nekik arra, hogy kifizessék tartozásukat. Ezért egy darabig inkább a jó távoli másik pékségbe jártak péksüteményért – kínosan vigyázva arra, nehogy a közeli előtt menjenek el, inkább hatalmas kerülőt tettek –, mert nem akartak magyarázkodni. A pék meg nem szalajtott utánuk, hiszen az összeg csekély volt, annyiért nem érte meg neki a cirkusz. Nos, egészen addig ment ez így, amíg a mi Rózsi nénink a másik pékségben is adós nem maradt; akkor aztán összeszedte minden bátorságát, visszament a közeli pékhez, majd mindenféle előre nem látott külső körülményekre hivatkozva bocsánatot kért, és kifizette a sarát. A pék persze örült neki, mert a pénzét is megkapta, és a vásárlója is visszatért.

Nagyvárosi kocsmárosok a megmondhatói, hány olyan, megbízhatónak tűnő vendég hagyott maga után kifizetetlen számlát, akiről nem is feltételezték volna; bizony, barátaim, híres, dúsgazdag emberek is vannak köztük! A koreográfia szinte minden esetben ugyanaz: a vendég elkezd járni egy vendéglátóipari egységbe, jól fizet, szépen borravalózik; majd sokadik alkalomkor kijelenti, hogy most nincs nála pénz, de holnap behozza, írják csak fel. Hogyne, hiszen ismerik, megbecsült vendég. És másnap tényleg jön, és fizet. Aztán még egy párszor. S csodák csodája, amikor legutoljára jön, akkor csinálja a legnagyobb számlát. Persze, nem látják többet. Nem bizony, mert már egy másik helyen kezdte el végigvinni ugyanezt a folyamatot. Azért csak nagyvárosban lehet ilyesmit tapasztalni, mert kisebb közösségekben valamennyire azért működik az erkölcs, egy faluban senki sem kockáztatja meg, hogy szájukra vegyék az emberek ilyen pitiánerség miatt. A falvakban egyébként a nyugdíjasok mindig hitelben isznak, mert a kocsmáros százszázalékos pénzügyi biztonságot élvez: a postás tudniillik először őhozzá megy a vendégek nyugdíjával, akik csak a számlarendezés utáni maradékot kapják meg.

Ugye, nem ismeretlen jelenség az sem, amikor rokonok közötti kölcsönügyletek, vagy egyéb üzleti ügyek maradnak rendezetlenül, s a rokonok nem is beszélnek egymással többé.

Mi az oka ezeknek a teljesen fölösleges kapcsolati problémáknak? Semmi más, mint a félelem. Aki adós marad, fél a szemrehányásoktól, nem képes elviselni, hogy a másik szemében ő most már nem „jó ember”. Pedig nincs mitől félnie: ha éppen nincsen valakinek pénze megadni az adósságát, legegyszerűbb ezt azonnal közölni a hitelezővel: ne haragudj, rosszul kalkuláltam. Ha – kamat nélkül – kölcsönkértél a rokonodtól vagy barátodtól, és a barátja akarsz maradni, úgyis megadod, ha pénzhez jutsz. Ha mástól kértél kölcsön, üzleti kamatra, akkor nincsen szégyellnivalód, ha nem tudsz fizetni; az érvényesítő eszközök ilyenkor ott vannak a hitelezőnél, úgyhogy erkölcsileg inkább őneki kellene szégyellnie magát. Szégyenkezni neked egyetlen esetben van okod: csakis akkor, ha bőven van pénzed, mégsem fizeted ki, ami jogosan jár. A nagyvállalkozók közül számosan gazdagodtak meg ezzel a módszerrel; némelyek „golyómérgezést” is kaptak tőle, mint ismeretes.

Hogy szembesítés ürügyén miért beszélek tartozásokról? Azért, mert ez a legplasztikusabb példája annak a jelenségnek, amit a pszichológusok szaknyelven „kognitív disszonanciának” neveznek. A gyakorlatban ez körülbelül a következőképpen zajlik le: 1. a kölcsönkérés után egy idővel már látod, hogy nem leszel képes időben visszaszolgáltatni az összeget; 2. hogy lelkiismeretfurdalásodat feloldd, elkezded mondogatni magadnak, hogy „különben is, neki a bőre alatt is pénz van”, vagy „egyébként is, sokkal drágább az az áru, mint amennyit ér” ; 3. a mondogatás oly sikeres, hogy fokozatosan kezded megutálni a hiteleződet.

Pedig mennyivel egyszerűbb volna a szemébe nézni, és közölni a valóságot! Magad is meglepődnél, hogy nem történne semmi, az illető ilyesmit mondana: „nem örülök neki, de rendben van, add meg akkor, amikor tudod”. Direkt becsülni fog az őszinteségedért. Ha pedig azért kaptál kölcsönt, hogy üzletet csinálj vele, és hasznot hozzon a hiteleződnek, egyszerűen állj elé, és mondjad: „Bocs, ez most nem jött össze. Talán majd egy másik alkalommal.” Nem tehet neked szemrehányást, hiszen hasznot várt, és az ilyesmi mindig kockázattal jár, amit neki is vállalnia kell.

Ugyanígy érdemes eljárni azokban a dolgokban is, amik nem kifejezetten hitelügyletek, de problémákat okozhatnak az emberek egymáshoz fűződő viszonyában.

Ne félj az emberektől, mert ők semmivel sem okosabbak, erősebbek vagy agyafúrtabbak nálad, s ezért nyugodtan lehetsz hozzájuk őszinte. Az őszinteség nem erény, hanem egyszerű tényközlés, ami rengeteg fölösleges problémától kímél meg téged.

Gyakorlat: nézz bele a tükörbe, szemléld magad egy darabig, és mondd a következőt: „Ez vagyok én, és szeretem magamat. Jó, hogy én vagyok én, és nem cserélnék senkivel sem. Amit jól tettem, arra büszke vagyok, amit nem, azt sem szégyellem, mert bárki hibázhat”. Ezután menj oda valakihez, akivel megromlott a viszonyotok, és mondd neki: „Barátom, lehet, hogy hibáztam. Bocsánat, borítsunk rá fátylat.” Meg fogsz lepődni, mert sokkal pozitívabb reakcióval fogsz találkozni, mint amit vársz.

Személyes élményeidet név nélkül is megírhatod a legyboldog@lajt.hu –ra. Ha megteszed, másoknak segítesz okulni a történtekből.

A következő bejegyzés 13-adikán, vasárnap fog megjelenni a blogon, "Mikor lesz pénzem?-címmel. Estefelé már olvasható lesz.