Miért vagy boldogtalan?

Miért vagy boldogtalan?

„Csak én bírok versemnek hőse lenni, Első, s utolsó mindenik dalomban: A mindenséget vágyom versbe venni,de még tovább magamnál nem jutottam.”

Babits Mihály

Valamikor, réges-régen – úgy az előző rendszer bukása előtt néhány esztendővel – egy akkori nagyvállalatnál dolgoztam. Az irodában rajtam kívül három kolléga tevékenykedett, egy nő és két férfi. Utóbbiak mindketten ugyanabba a gimnáziumba jártak, egymás mellett laktak két, szinte egyforma családi házban, környezetük és anyagi helyzetük majd’ ugyanolyan volt minden tekintetben. Olyannyira, hogy még a barátnőik is kísértetiesen hasonlítottak egymásra.
Nos, amennyire a körülményeik megegyeztek, annyira ütött el egymástól a személyiségük. Egyikük – nevezzük Miklósnak – állandóan jókedvű volt, folyton vicceket mesélt, szó szerint végigröhögte az egész napot. Barátja, Gábor pedig szüntelen dohogott, soha nem tetszett neki semmi, mindenben képes volt észrevenni a rosszat. Egészen plasztikusan érezni lehetett a hangulatváltozást, ha például Miklós kiment valahová és Gábor bentmaradt, vagy fordítva. Ha Gábornak elszakadt a cipőfűzője, hosszasan hisztizett, hogy ő milyen szerencsétlen, most aztán vehet másikat drága pénzért. Ha Miklós járt ugyanígy, egyszerűen kidobta az egész cipőfűzőt, majd sorban végigjárta ismerőseit a különböző osztályokon, és nevetve mutogatta nekik: nicsak, kilép a cipőjéből, mert nincs benne fűző. Egyszer Gábor különösen – még saját magához képest is – rossz hangulatban érkezett a munkába, és heves dühöngésbe kezdett amiatt, hogy negyedórát állt sorba valami zöldségért vagy gyümölcsért, és mire rá került volna a sor, pont elfogyott. Ezt hallgatván Miklós kiszedte a hűtőből a jégkockákat, beletette őket egy nejlonzacskóba és Gábor fejéhez nyomta azt, mondván: „Hűtsük le, mielőtt felrobban.”
Ugye, kedves Olvasók, ti is láttatok, tapasztaltatok már hasonlót? Sőt, ha egy kicsit kutattok emlékeitek közt, saját magatokkal is bizonyára előfordult, hogy ugyanazt az eseményt különböző helyzetekben egészen máshogy fogtátok fel. Nem csoda, hiszen a külső körülmények, az adott élethelyzet nagymértékben befolyásolják azt, miképpen is értékeljük a dolgokat.
Amikor az ember megszületik, tudata még gyakorlatilag „tiszta lap”. Ezután természetesen vegyes benyomások érik, negatív és pozitív tapasztalatok egyaránt. A negatívak korlátoznak, a pozitívak ösztökélnek. Egészen egyszerű példa: a kisgyerek játszik a kertben, keresztülgázol a tüskebokron. Ekkor aztán megjegyzi, hogy az bizony szúr, és többé nem akar rajta áthatolni. Aztán megeszik egy kajszibarackot, ízlik neki, jól érzi magát evés közben. Volt tehát negatív és pozitív élménye is; a negatív azonban sajnos mindig hangsúlyosabban marad meg emlékezetében. Ez nyilván nem véletlen, hiszen a saját védelmét szolgálja. A probléma ott kezdődik, amikor nemcsak a fizikai, hanem a szellemi, lelki kellemetlenségeket is elkezdjük szépen raktározni. Mert az ember érdekes szerzet. Azokon a „biztonsági intézkedéseken” túl, amik szükségesek (tüskebokor), olyanokat is meghoz, amik teljesen fölöslegesek; utóbbiak aztán szép lassan gúzsba kötik a személyiségét, bezárják egy szűk cellába, ahonnan aztán nem képes kiszabadulni, pedig a kulcs ott van a zsebében. Hát ezt a kulcsot fogjuk most megkeresni.
Fordítsuk most ezt le a hétköznapok nyelvére: ugye te is gyakran mondasz magadnak például olyasmit, hogy: „jó lenne lemenni a Balatonra a hétvégére, de nagyon drága ott a szállás, meg nyilván sokan is lesznek, és még dögmeleg is van”. Így aztán otthon kuksolsz szombaton és vasárnap is, majd hétfőn reggel, mikor a kollégáid mesélik a hétvégi kirándulást meg grillpartit, téged elfog az önsajnálat, és azzal gyötröd magad: „milyen jó nekik, nekem bezzeg csak a házimunka jutott osztályrészül.” Pedig tudod jól, hogy elmehettél volna, lett volna rá pénzed is, még társakat is tudtál volna szervezni, de nem tetted meg. Előre készültél, milyen jó is lesz majd, ha sajnálhatod magad egy kicsit.
És most jön a valósággal való szembesülés első pontja, tessék nagy lélegzetet venni:

Azért vagy boldogtalan, mert azzá tetted magad!

Bizonyára láttatok már afrikai nincsteleneket, brazil nyomornegyed-lakókat, indiai földönfutókat, ha máshol nem, a tévében. Ha nem emlékeztek rá, nézzétek meg mégegyszer. Mi a közös bennük? Az, hogy állandóan vigyorognak. Nyilván nem azért teszik ezt, mert épp luxusautót készülnek vásárolni. Egyszerűen nem azzal foglalkoznak, hogy milyen szörnyű az életük, hanem az adott körülmények közt igyekeznek jól érezni magukat. Ugye, ha turistaútra mész valahová, te is attól az árustól veszel szuvenírt, aki kedves hozzád és mosolyog, nem pedig attól, aki rosszkedvűen és durván akarja rád tukmálni a portékáját?
Van nekem egy régi barátom; igen gazdag kisvállalkozó, még a nyolcvanas években kezdte a vállalkozást, amikor aranybánya volt minden ilyen tevékenység. Milliárdos vagyona van, mégis, szinte állandóan szomorú. Nem tudja felvidítani semmi, pedig számtalan hobbija is van, azokat is csak úgy ímmel-ámmal csinálja. Egyszer bevallotta nekem: a nap minden pillanatában arra gondol, hogy hatvan éves, és valószínűleg nem sokáig fogja már tudni élvezni a vagyonát. Erre megkérdeztem tőle: mit mondjon az, akinek semmiféle vagyona nincsen? Hát, annak könnyebb, felelte, mert nincs ilyen gondja.
Látjátok, milyen paradox ez az egész? Aki a hétköznapi logika szerint boldog lehetne, szomorkodik. Akinek pedig „kilóg a segge a gatyájából”, majd kicsattan a jókedvtől. A mi kis hazánk bizony furcsa egy hely ebből a szempontból, hogy itt az emberek nagy része különösen hajlamos olyankor is rosszul érezni magát, amikor erre semmiféle oka sincsen.

És most elérkeztünk a saját magadnak fölteendő kérdésekhez:

- Milyen munkahelyen szeretnél dolgozni inkább: ahol mindenki rosszkedvű és idegbeteg, vagy ahol mosolyognak, vidámak, és kedvelik egymást a kollégák?
- Hol vásárolsz szívesebben: ahol flegmán, mogorván szolgálnak ki, vagy ahol kedvesen el is beszélgetnek veled?
- Melyiket szereted nézni egy sportmérkőzés után: a győztest, vagy a vesztest?
- Melyik buszra szállsz be inkább: a luxus Mercedesbe, ahol kriptahangulat és síri csend honol, vagy a légkondi nélküli, negyvenéves Ikarusba, melyben egy vidám társaság harsánykodik?

Tehát őszintén válaszold meg magadnak ezeket a kérdéseket, majd pedig végezd el a következő gyakorlatot: írd fel egy papírra, hogy az utóbbi egy hétben hányszor mondtál saját magadnak olyat, hogy: igen, jó lenne, de….. Részletesen sorold fel mindegyiket, és azt is írd oda hozzájuk, milyen akadályokra hivatkoztál. Aztán gondold át pontról-pontra, mi is lett volna, ha hárítás helyett megteszed, ami eszedbe jutott. Fontos, hogy írd le! Akkor fogsz csak vele igazából szembesülni. Ha gondolod, elküldheted nekem is, a legyboldog@lajt.hu –ra. Ha kérdésed van, azt is küldjed nyugodtan. Egyébként is érdemes elküldened az email-címedet, mert így értesíteni tudlak az új cikkek megjelenéséről, illetve az esetleges változásokról.

A következő bejegyzés „Rabok legyünk, vagy szabadok?” címmel július 6-odikán, vasárnap estétől lesz olvasható a blogon.