Kedves Olvasó,
a blog nyilvános részét itt olvashatod, alulról fölfelé haladva. Ha a nem nyilvános folytatásra is kíváncsi vagy, írj egy e-mailt a legyboldog@lajt.hu -ra, és elküldöm a cikkeket neked is.
2008. július 21., hétfő
2008. július 15., kedd
Gazdagok és pénzemberek
Kedves Olvasó, ha most jársz itt először, kezdd alulról, az első cikkel!
Gazdagok és pénzemberek
Valamikor úgy tizenegynéhány esztendővel ezelőtt olvastam egy amerikai szerzőtől egy könyvet, amelyben arról értekezett, hogyan és milyen módszerekkel lehet könnyen, gyorsan meggazdagodni…amerikai módra. Az írót itt reklámjogi okokból nem nevezhetem meg, de akinek megvan az email-címe, meg aki ezután megírja, annak elküldöm. Magyarul is megjelent, de érdemesebb eredetiben olvasni; egyrészt, mert az ember addig is gyakorol, másrészt azért, mert a fordítás sohasem adja vissza az eredeti mondanivalót.
Ez a könyv a többi, hasonló kiadványtól eltérően valóban megtörtént akciókról számol be, szinte dokumentumregény-szerűen írja le szerzője meggazdagodásainak és tönkremenéseinek történetét. Igen, nem tévedés, így, többes számban. A konklúzió pedig valahogy így hangzik (pontosan idézni nem tudom, mert valakinek kölcsönadtam a könyvet, és persze többé nem láttam viszont): ’mi is az igazi gazdagság? Létállapot, mely teljesen független attól, éppen mennyi pénzed van a bankban. Én (mármint a szerző) idáig ötször gazdagodtam meg, és ugyanannyiszor mentem tönkre. És most gazdagodom meg hatodszor; élvezem az egészet’.
Látjátok, barátaim, ez az utolsó mondat tartalmazza sűrítve a lényeget: élvezi. A gazdagság, mint állapot, nem boldogít, mert olyankor féltenivalód van. Akkor leszel képes sok pénzre szert tenni, ha nem azokra a dolgokra vágysz, amit a pénzedért megvehetsz, hanem arra a folyamatra, arra a cselekvéssorozatra, ami a sok pénzhez vezet. Ha ezt sokat gyakorlod, nem fog többé érdekelni a pénz maga, mert az lényegtelen, mellékes körülmény; nem más, mint puszta fizetőeszköz. Ha éppen nincs, vagy csak kevés van, úgyis szerzel többet. A meggazdagodás, a több pénz megszerzése lehetetlen számodra akkor, ha azt úgynevezett „becsületes munkával”, vagy kemény küzdelem árán akarod elérni. Ez egyszerűen egy játék, aminek először a szabályait kell megtanulnod, aztán pedig sokat gyakorolnod. Eleinte veszíteni fogsz, aztán – ahogyan megszerzed a szükséges tapasztalatokat – fokozatosan kerülsz át a nyertesek oldalára. Csak arra kell vigyáznod, hogy amíg veszítesz, állni tudd a sarat.
Fiatalabb koromban sokszor elgondolkodtam rajta, vajon miért írják meg ezeket a történeteket, módszereket, miért nem őrzik inkább hétpecsétes titokként? Később rájöttem, hogy azért, mert ezt képtelenség lemásolni, utánozni. Mindenkinek magának kell a szükséges tapasztalatot megszereznie, a kezdeti kudarcokon magát túltennie, és úgymond „kigyakorolni” a saját módszerét. Amit aztán nyugodtan leírhat, kiadhat, mert úgysem fogja tudni utána csinálni senki.
Amikor elkezded a gyakorlást, a következőket tartsd szem előtt:
1. Ne a gyakorlás eredményéből akarj megélni, mert az elején még nem nagyon lesz eredménye; most még csak arra jó, hogy megtanuld, mit nem szabad, milyen hibákat kell elkerülnöd.
2. Ne erőlködj, ne küzdj; ez egy játék, csak sokkal érdekesebb, mint bármely más. Egy igazi „reality show”, valódi szereplőkkel, a tévé átverősdije nélkül. (Ezzel kapcsolatban is szívesen küldök egy anyagot az ismert email-címekre, viszonylag rövid, de nagyon tanulságos).
3. Amíg veszítesz, vigyázz arra, hogy ne nagy téten folyjék a játék; a veszteséget kalkuláld előre, az a tanulópénz. Ebben a szakaszban se kölcsönt ne kérj, se hitelt ne vegyél fel.
4. Ha véletlenül rögtön az elején nyersz, vigyázz! Ez a legveszélyesebb, mert elvakít, óvatlanná tesz. A szükséges kudarcokon mindenkinek keresztül kell mennie, különben lehet, hogy egy ideig sok pénzed lesz, de boldog sohasem leszel.
Akkor leszel boldog, amikor konkrétan tudod, mire akarod fordítani a megszerzendő/megszerzett pénzt, hogy az a környezetedben élők (ez a családnál sokkal tágabb fogalom!) javát szolgálja, és azzal foglalkozol, hogy ez megvalósuljon.
Igen, ettől az állapottól, hogy tudod, ez jó. Nem a téged körülvevő megbecsülés tesz boldoggá, mert az olyan, mint a kutya vacsorája. Ha csak egy ezres van a zsebedben, már azért is lehetnek irigyeid; ha több, biztosan lesznek. Ne törődj vele, mások milyen véleménnyel vannak rólad, csak a saját normáidnak akarj megfelelni.
Most pedig, kedves barátaim, közölnöm kell veletek egy rosszhírt, aztán meg egy jót. A rossz: ennek a blognak itt vége. Mégpedig azért, mert az általános – nyilvános – felkészülés eddig tartott. A többi lépés már csak zárt körben kommunikálható, mert a nyilvánosságra nem tartozó információkat, illetve üzleti titkokat tartalmaz, úgyhogy jogi akadályokba ütközik.
A jó: akinek ismerem az email-címét, annak továbbra is fogom küldeni a cikkeket, természetesen ingyen. Aki erre nem tart igényt, kérem, jelezze. Tehát, aki szeretné a cikkeket továbbra is elolvasni, és még nem írta meg a mailcímét, most még van kb. három napja, hogy ezt megtegye, és elküldje a legyboldog@lajt.hu –ra.
A következő cikk csütörtökön, emailben.
Gazdagok és pénzemberek
Valamikor úgy tizenegynéhány esztendővel ezelőtt olvastam egy amerikai szerzőtől egy könyvet, amelyben arról értekezett, hogyan és milyen módszerekkel lehet könnyen, gyorsan meggazdagodni…amerikai módra. Az írót itt reklámjogi okokból nem nevezhetem meg, de akinek megvan az email-címe, meg aki ezután megírja, annak elküldöm. Magyarul is megjelent, de érdemesebb eredetiben olvasni; egyrészt, mert az ember addig is gyakorol, másrészt azért, mert a fordítás sohasem adja vissza az eredeti mondanivalót.
Ez a könyv a többi, hasonló kiadványtól eltérően valóban megtörtént akciókról számol be, szinte dokumentumregény-szerűen írja le szerzője meggazdagodásainak és tönkremenéseinek történetét. Igen, nem tévedés, így, többes számban. A konklúzió pedig valahogy így hangzik (pontosan idézni nem tudom, mert valakinek kölcsönadtam a könyvet, és persze többé nem láttam viszont): ’mi is az igazi gazdagság? Létállapot, mely teljesen független attól, éppen mennyi pénzed van a bankban. Én (mármint a szerző) idáig ötször gazdagodtam meg, és ugyanannyiszor mentem tönkre. És most gazdagodom meg hatodszor; élvezem az egészet’.
Látjátok, barátaim, ez az utolsó mondat tartalmazza sűrítve a lényeget: élvezi. A gazdagság, mint állapot, nem boldogít, mert olyankor féltenivalód van. Akkor leszel képes sok pénzre szert tenni, ha nem azokra a dolgokra vágysz, amit a pénzedért megvehetsz, hanem arra a folyamatra, arra a cselekvéssorozatra, ami a sok pénzhez vezet. Ha ezt sokat gyakorlod, nem fog többé érdekelni a pénz maga, mert az lényegtelen, mellékes körülmény; nem más, mint puszta fizetőeszköz. Ha éppen nincs, vagy csak kevés van, úgyis szerzel többet. A meggazdagodás, a több pénz megszerzése lehetetlen számodra akkor, ha azt úgynevezett „becsületes munkával”, vagy kemény küzdelem árán akarod elérni. Ez egyszerűen egy játék, aminek először a szabályait kell megtanulnod, aztán pedig sokat gyakorolnod. Eleinte veszíteni fogsz, aztán – ahogyan megszerzed a szükséges tapasztalatokat – fokozatosan kerülsz át a nyertesek oldalára. Csak arra kell vigyáznod, hogy amíg veszítesz, állni tudd a sarat.
Fiatalabb koromban sokszor elgondolkodtam rajta, vajon miért írják meg ezeket a történeteket, módszereket, miért nem őrzik inkább hétpecsétes titokként? Később rájöttem, hogy azért, mert ezt képtelenség lemásolni, utánozni. Mindenkinek magának kell a szükséges tapasztalatot megszereznie, a kezdeti kudarcokon magát túltennie, és úgymond „kigyakorolni” a saját módszerét. Amit aztán nyugodtan leírhat, kiadhat, mert úgysem fogja tudni utána csinálni senki.
Amikor elkezded a gyakorlást, a következőket tartsd szem előtt:
1. Ne a gyakorlás eredményéből akarj megélni, mert az elején még nem nagyon lesz eredménye; most még csak arra jó, hogy megtanuld, mit nem szabad, milyen hibákat kell elkerülnöd.
2. Ne erőlködj, ne küzdj; ez egy játék, csak sokkal érdekesebb, mint bármely más. Egy igazi „reality show”, valódi szereplőkkel, a tévé átverősdije nélkül. (Ezzel kapcsolatban is szívesen küldök egy anyagot az ismert email-címekre, viszonylag rövid, de nagyon tanulságos).
3. Amíg veszítesz, vigyázz arra, hogy ne nagy téten folyjék a játék; a veszteséget kalkuláld előre, az a tanulópénz. Ebben a szakaszban se kölcsönt ne kérj, se hitelt ne vegyél fel.
4. Ha véletlenül rögtön az elején nyersz, vigyázz! Ez a legveszélyesebb, mert elvakít, óvatlanná tesz. A szükséges kudarcokon mindenkinek keresztül kell mennie, különben lehet, hogy egy ideig sok pénzed lesz, de boldog sohasem leszel.
Akkor leszel boldog, amikor konkrétan tudod, mire akarod fordítani a megszerzendő/megszerzett pénzt, hogy az a környezetedben élők (ez a családnál sokkal tágabb fogalom!) javát szolgálja, és azzal foglalkozol, hogy ez megvalósuljon.
Igen, ettől az állapottól, hogy tudod, ez jó. Nem a téged körülvevő megbecsülés tesz boldoggá, mert az olyan, mint a kutya vacsorája. Ha csak egy ezres van a zsebedben, már azért is lehetnek irigyeid; ha több, biztosan lesznek. Ne törődj vele, mások milyen véleménnyel vannak rólad, csak a saját normáidnak akarj megfelelni.
Most pedig, kedves barátaim, közölnöm kell veletek egy rosszhírt, aztán meg egy jót. A rossz: ennek a blognak itt vége. Mégpedig azért, mert az általános – nyilvános – felkészülés eddig tartott. A többi lépés már csak zárt körben kommunikálható, mert a nyilvánosságra nem tartozó információkat, illetve üzleti titkokat tartalmaz, úgyhogy jogi akadályokba ütközik.
A jó: akinek ismerem az email-címét, annak továbbra is fogom küldeni a cikkeket, természetesen ingyen. Aki erre nem tart igényt, kérem, jelezze. Tehát, aki szeretné a cikkeket továbbra is elolvasni, és még nem írta meg a mailcímét, most még van kb. három napja, hogy ezt megtegye, és elküldje a legyboldog@lajt.hu –ra.
A következő cikk csütörtökön, emailben.
2008. július 13., vasárnap
Mikor lesz pénzem?
Kedves Olvasó, ha most jársz itt először, kezdd alulról, az első cikkel!
Mikor lesz pénzem?
Van pénzed. Nyisd csak ki a pénztárcádat, nyúlj a zsebedbe, ott van benne. Hogy az kevés? Mihez? Mit csinálnál, ha a mostani összeg milliószorosa volna benne? Erre persze elkezdenéd sorolni: vennék egy házat, kocsit, adnék ennek-annak, utaznék, satöbbi. Rendben. Tegyük föl, megvetted, adtál, utaztál. És? Erre elfogyott, mondjuk, a fele. A többivel mi lesz? Azt a bankba teszem, befektetem, vállalkozást kezdek, vagy valami mást. És akkor? Erre megintcsak azt felelnéd: hogyhogy és akkor? Már megint ez a kicsinyes kötözködés? Pedig hidd el, akár kötözködés, akár nem, éppen ebben van a lényeg. Amíg nem tisztáztad magadban, hogy miért van szükséged sokkal több pénzre, addig hiába is sikerül szert tenni rá, nem fogsz tudni vele mit kezdeni, és a pénz szép lassacskán – vagy gyorsacskán – el fog fogyni. Addig úgy fogsz működni, mint azok a szerencsétlenek, akik a játékgépeken veszítik el a havi fizetésüket, az útiköltségüket, miegyebet. Annál „sátánibb” szerkezetet még soha ki nem találtak: ha nyersz rajta, még nagyobb kedved támad játszani, hogy aztán a sokszorosát veszítsd el. Ráadásul a lakosság legszegényebb rétegét teszi teljesen tönkre; persze gazdagok is játszanak időnként rajta, de azokat nem küldi padlóra a kidobott pénz, a nincstelenekkel ellentétben.
Ugye téged is megkerestek már különféle hálózatos (multi-level-marketing) üzleti ajánlatokkal? Mivel is kezdték? Azzal, hogy mit akarsz elérni, mik a céljaid. Nem túlzok, barátaim, statisztikák tömkelege bizonyítja, hogy az emberek túlnyomó többségének semmi más célja nincs, mint kihúzni valahogy holnapig, fizetésig, a törlesztés lejártáig, stb. Ennek érdekében munkát vállalnak, mert különben nem tudnák finanszírozni aktuális kiadásaikat. És már hömpölyöghetnek is a tömegben, a HÉV-től a metróig… Neked is ez az utad, ha csak kicsivel akarsz többet, mint amennyi most van. Mondjuk, kétszer, vagy háromszor akkora fizetést, vagy a munkanélküli segély és az alkalmi munkák helyett fix munkahelyet. Ezek mind ugyanabba a kategóriába tartoznak, és a megoldásuk pofonegyszerű: a munkát ott kell keresni, ahol van, és utána kell menni, mert házhoz nem jön. Tehát egy alföldi kisvárosban valószínű, hogy mondjuk ötvenévesen nem találsz munkát; ha viszont tényleg dolgozni akarsz, feljössz a fővárosba, vagy elmész külföldre, ott van dögivel. Persze, ahhoz döntést kell hozni… Igen, kell. Ha nincs döntés és nincs elhatározás, nincsen munka sem, meg fizetés sem. Ha kifogásokat sorolsz saját magadnak – drága az utazás, nem tudok nyelveket, stb. – akkor nem is lesz semmiféle eredmény. Az utazást meg lehet oldani olcsóbban – telekocsi, kedvezményes jegy, stb. – és nyelvet is lehet tanulni, csak akarni kell. Egy ismerősöm tavaly ment ki Angliába dolgozni, és két hónapja volt rá, hogy alapfoknál kicsit jobban beszéljen úgy, hogy eredetileg csak pár szót tudott. A napi nyolc óra tanulás érdekes módon hatott.
Én magam sohasem voltam különösebben oda az amerikai életstílusért, egyet azonban mindenképpen el kell ismernem: abban az országban azért működnek a dolgok, mert 1. az emberek nem ismerik egymást, ennek következtében nem is foglalkoznak azzal, vajon mit fog róluk gondolni a másik, ha ezt meg azt csinálják, 2. nem keresnek kifogásokat, hanem „just do it!”, tedd, és kész.
Gondolj bele, hányszor gondolkodtál már azon, milyen jó volna tenni valamit, de mégsem cselekedtél, mert körbebástyáztad magad mindenféle ellenérvekkel! És ha ez a körbebástyázás nem sikerül, hogy meg lettél volna ijedve, hogy most aztán nincs mese, rajta!
Tehát: először is el kell döntened, mit akarsz. Ha csak kicsivel kell több pénz, tégy úgy ahogy fent leírtam. Ha gondod van, írd meg, válaszolok.
Ha pedig arra jutsz, hogy sokkal több kell, tehát ki akarsz szakadni a munkavállalók gépvilágából, akkor folytatnod kell a felkészülést, aminek a következő lépése az, hogy azonosítanod kell magad a koroddal. Nem, nem az életkorodról beszélek, hanem arról a korról, amelyben élünk. Ha a naptárra nézel, a huszonegyedik századot látod. Ha a fejekbe, a legsötétebb középkort. Nem viccelek! Mi van a tizenharmadikával? A fekete macskával? Van egy jóbarátom, a legmenőbb hájtekmérnök, akit csak el lehet képzelni, multicég csúcsvezetője, a racionális gondolkodás mintaképe. Tudjátok mi van elöl a könyvespolcán? A Harry Potter, meg az Édesvíz kiadó lélekvándorlásról szóló kiadványai. Amikor nála megpillantottam a Harry Pottert, akkor hasított belém a felismerés: igen, ennek a silányan megírt, nem túl tartalmas könyvsorozatnak ez a titka, ebben áll a hatalmas siker: mai köntösbe öltöztetve visszahozza kicsit, visszaadja neked az olyannyira áhított középkort!
Bizony, a mai kor embere a technika frontján űrrakéta-sebességgel száguld előre, de a szellemi és lelkivilága ezt nem tudja követni. Nálunk, ebben a kis Kelet-Középeurópában ez fokozottan igaz. Egy bájos kis intermezzo a múltból: anno, az egyesek által rendszer-, másoktól elitváltásnak nevezett politikai aktus után nem sokkal a parlamentben egy idős kisgazda képviselő azzal kezdte egy német tartományi küldöttséggel a tárgyalást, hogy büszén újságolta: sikerült végre kiharcolni, hogy az országgyűlésben ismét bevezessék a régi megszólításokat, s ők már meg is csinálták a listát, hogy kinek jár a „tekintetes”, a „méltóságos”, illetve a „kegyelmes” titulus. A tolmács erre megkérdezte: „Képviselő úr komolyan gondolja, hogy én ezt lefordítsam?” Válasz: „Természetesen, a legkomolyabban”. Nos, mi mást tehetett a fordító, hosszas történelmi ismertetésbe kezdett, majd amikor elérkezett odáig, hogy ezt most akarják újra bevezetni, a német küldöttség vezetője hirtelen felállt, megköszönte a fogadtatást és sietve távozott a többiekkel együtt. Ez az eset 1991-ben történt. A helyzet azóta csak romlott.
Teendőid tehát a következők:
- Tisztázd magadban, hogy ha sokkal több pénzed lesz, boldogabb leszel-e? Föl tudod-e azt használni értelmesen, a lakás-ház-kocsi-utazás-megtakarítás dimenzióin túlmutató módon?
- Ha az előző kérdésre igennel válaszoltál, illeszkedj bele a korodba. Ez nagyon nehéz, mégpedig azért, mert rengeteget kell tanulnod. Például, ha nem tudsz jól angolul, tanulj meg sürgősen, hiszen anélkül semmire sem mész.
- Ha tudsz angolul – más világnyelv sem árt, de az angol elengedhetetlen, mert mindenki azon értekezik –, akkor ne olvass többé magyar sajtót, mert az kizárólag a különböző „arcok” kicsinyes cirkuszairól, meg a népek hülyítéséről szól. Vannak igen korrekten tájékoztató angol nyelvű sajtóorgánumok, azokat érdemes figyelemmel kísérni.
Ha idáig eljutottál, megtetted a második lépést. De van még rengeteg… Tarts ki, és sikerülni fog!
Személyes élményeidet, problémáidat név nélkül is megírhatod a legyboldog@lajt.hu –ra. Ha megteszed, másoknak segítesz okulni a történtekből.
A következő bejegyzés 15-ödikén, kedden fog megjelenni a blogon. Estefelé már olvasható lesz.
2008. július 10., csütörtök
Szembesítés
Kedves Olvasó, ha most jársz itt először, kezdd alulról, az első cikkel!
Szembesítés
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy parányi kisváros, alig volt annak több, mint ötezer lakosa. Ebben a városkában két pékség működött, onnan hordták az emberek reggelente a firss kiflit, zsömlét, kenyeret. Mivel ilyen kis közösségben mindenki ismer mindenkit, sokan hitelbe is vásároltak, hiszen mindig van, akinek hónap végére elég rendesen elfogy a pénze. Aztán, amikor megkapták a fizetésüket, ami abban az időben úgy harmadika körül szokott lenni, akkor szépen rendezték a számlát visszamenőleg is. Időnként akadtak azonban olyanok – köztük Rózsi néni –, akik valahogy rosszul kalkuláltak, és nem futotta már nekik arra, hogy kifizessék tartozásukat. Ezért egy darabig inkább a jó távoli másik pékségbe jártak péksüteményért – kínosan vigyázva arra, nehogy a közeli előtt menjenek el, inkább hatalmas kerülőt tettek –, mert nem akartak magyarázkodni. A pék meg nem szalajtott utánuk, hiszen az összeg csekély volt, annyiért nem érte meg neki a cirkusz. Nos, egészen addig ment ez így, amíg a mi Rózsi nénink a másik pékségben is adós nem maradt; akkor aztán összeszedte minden bátorságát, visszament a közeli pékhez, majd mindenféle előre nem látott külső körülményekre hivatkozva bocsánatot kért, és kifizette a sarát. A pék persze örült neki, mert a pénzét is megkapta, és a vásárlója is visszatért.
Nagyvárosi kocsmárosok a megmondhatói, hány olyan, megbízhatónak tűnő vendég hagyott maga után kifizetetlen számlát, akiről nem is feltételezték volna; bizony, barátaim, híres, dúsgazdag emberek is vannak köztük! A koreográfia szinte minden esetben ugyanaz: a vendég elkezd járni egy vendéglátóipari egységbe, jól fizet, szépen borravalózik; majd sokadik alkalomkor kijelenti, hogy most nincs nála pénz, de holnap behozza, írják csak fel. Hogyne, hiszen ismerik, megbecsült vendég. És másnap tényleg jön, és fizet. Aztán még egy párszor. S csodák csodája, amikor legutoljára jön, akkor csinálja a legnagyobb számlát. Persze, nem látják többet. Nem bizony, mert már egy másik helyen kezdte el végigvinni ugyanezt a folyamatot. Azért csak nagyvárosban lehet ilyesmit tapasztalni, mert kisebb közösségekben valamennyire azért működik az erkölcs, egy faluban senki sem kockáztatja meg, hogy szájukra vegyék az emberek ilyen pitiánerség miatt. A falvakban egyébként a nyugdíjasok mindig hitelben isznak, mert a kocsmáros százszázalékos pénzügyi biztonságot élvez: a postás tudniillik először őhozzá megy a vendégek nyugdíjával, akik csak a számlarendezés utáni maradékot kapják meg.
Ugye, nem ismeretlen jelenség az sem, amikor rokonok közötti kölcsönügyletek, vagy egyéb üzleti ügyek maradnak rendezetlenül, s a rokonok nem is beszélnek egymással többé.
Mi az oka ezeknek a teljesen fölösleges kapcsolati problémáknak? Semmi más, mint a félelem. Aki adós marad, fél a szemrehányásoktól, nem képes elviselni, hogy a másik szemében ő most már nem „jó ember”. Pedig nincs mitől félnie: ha éppen nincsen valakinek pénze megadni az adósságát, legegyszerűbb ezt azonnal közölni a hitelezővel: ne haragudj, rosszul kalkuláltam. Ha – kamat nélkül – kölcsönkértél a rokonodtól vagy barátodtól, és a barátja akarsz maradni, úgyis megadod, ha pénzhez jutsz. Ha mástól kértél kölcsön, üzleti kamatra, akkor nincsen szégyellnivalód, ha nem tudsz fizetni; az érvényesítő eszközök ilyenkor ott vannak a hitelezőnél, úgyhogy erkölcsileg inkább őneki kellene szégyellnie magát. Szégyenkezni neked egyetlen esetben van okod: csakis akkor, ha bőven van pénzed, mégsem fizeted ki, ami jogosan jár. A nagyvállalkozók közül számosan gazdagodtak meg ezzel a módszerrel; némelyek „golyómérgezést” is kaptak tőle, mint ismeretes.
Hogy szembesítés ürügyén miért beszélek tartozásokról? Azért, mert ez a legplasztikusabb példája annak a jelenségnek, amit a pszichológusok szaknyelven „kognitív disszonanciának” neveznek. A gyakorlatban ez körülbelül a következőképpen zajlik le: 1. a kölcsönkérés után egy idővel már látod, hogy nem leszel képes időben visszaszolgáltatni az összeget; 2. hogy lelkiismeretfurdalásodat feloldd, elkezded mondogatni magadnak, hogy „különben is, neki a bőre alatt is pénz van”, vagy „egyébként is, sokkal drágább az az áru, mint amennyit ér” ; 3. a mondogatás oly sikeres, hogy fokozatosan kezded megutálni a hiteleződet.
Pedig mennyivel egyszerűbb volna a szemébe nézni, és közölni a valóságot! Magad is meglepődnél, hogy nem történne semmi, az illető ilyesmit mondana: „nem örülök neki, de rendben van, add meg akkor, amikor tudod”. Direkt becsülni fog az őszinteségedért. Ha pedig azért kaptál kölcsönt, hogy üzletet csinálj vele, és hasznot hozzon a hiteleződnek, egyszerűen állj elé, és mondjad: „Bocs, ez most nem jött össze. Talán majd egy másik alkalommal.” Nem tehet neked szemrehányást, hiszen hasznot várt, és az ilyesmi mindig kockázattal jár, amit neki is vállalnia kell.
Ugyanígy érdemes eljárni azokban a dolgokban is, amik nem kifejezetten hitelügyletek, de problémákat okozhatnak az emberek egymáshoz fűződő viszonyában.
Ne félj az emberektől, mert ők semmivel sem okosabbak, erősebbek vagy agyafúrtabbak nálad, s ezért nyugodtan lehetsz hozzájuk őszinte. Az őszinteség nem erény, hanem egyszerű tényközlés, ami rengeteg fölösleges problémától kímél meg téged.
Gyakorlat: nézz bele a tükörbe, szemléld magad egy darabig, és mondd a következőt: „Ez vagyok én, és szeretem magamat. Jó, hogy én vagyok én, és nem cserélnék senkivel sem. Amit jól tettem, arra büszke vagyok, amit nem, azt sem szégyellem, mert bárki hibázhat”. Ezután menj oda valakihez, akivel megromlott a viszonyotok, és mondd neki: „Barátom, lehet, hogy hibáztam. Bocsánat, borítsunk rá fátylat.” Meg fogsz lepődni, mert sokkal pozitívabb reakcióval fogsz találkozni, mint amit vársz.
Személyes élményeidet név nélkül is megírhatod a legyboldog@lajt.hu –ra. Ha megteszed, másoknak segítesz okulni a történtekből.
A következő bejegyzés 13-adikán, vasárnap fog megjelenni a blogon, "Mikor lesz pénzem?-címmel. Estefelé már olvasható lesz.
2008. július 8., kedd
Ki vagyok én?
Kedves Olvasó, ha most jársz itt először, kezdd alulról, az első cikkel!
Ki vagyok én?
„Vagyok az Egy s vagyok a Kettő
Vagyok a fa s a tűz-elem
Vagyok az íj s vagyok a vessző
Vagyok a jel s az értelem
Vagyok az öl s vagyok az ágyék
Vagyok a hüvely és a kés
Vagyok a test s vagyok az árnyék
Vagyok az áldozat s döfés
Vagyok a látás és a látó
Vagyok a dús és semmiség
Vagyok az oltár és imádó
Vagyok a kezdet és a vég.”
Stefan George (ford.: Áprily Lajos)
Nem tudom, más hogyan van ezzel, de én már zsenge gyermekkoromban is többször elgondolkodtam azon, vajon én miért én vagyok, és nem valaki más? Valami olyasmi motoszkálhatott akkor a fejemben, hogy mi lenne, ha egy másik ember „fejéből néznék ki”; akkoriban történt ez, amikor – mint mindenki – kezdtem különbséget tenni a saját személyem és a külvilág között. Aztán a későbbiekben ez a különbségtétel természetessé vált, s én nem foglalkoztam többé azzal, ki vagyok, miért vagyok, meg úgy egyáltalán. Legalábbis egy darabig…
Képzeld most el azt, hogy találkozol egy ismeretlennel, aki megkérdezi tőled: te ki vagy? Erre azonnal mondod a nevedet: XY. Ő pedig azt mondja: nem a nevedre vagyok kíváncsi, hanem arra, ki vagy. Mit válaszolnál? Elkezdenéd sorolni a foglalkozásodat, a tulajdonságaidat, a családi helyzetedet, satöbbi. És megintcsak jönne a tromf: nem ez érdekel, hanem az, hogy ki vagy te! Ezen a ponton valószínűleg elküldenéd melegebb éghajlatra, mit kötözködik veled ez a kekec figura, vagy egyszerűen csak faképnél hagynád, vérmérsékletedtől függően.
Ez persze korántsem véletlen: aki erre a kérdésre kapásból, kijelentő tőmondatban válaszolni tud, annak fölösleges ezt a blogot olvasnia. Rögtön megnyugtatlak benneteket, hogy ilyenek nagyon-nagyon kevesen vannak ezen a világon; ti pedig elindultatok afelé, hogy közéjük tartozhassatok, hiszen épp most teszitek az első lépéseket…
Nézzetek csak körül egy kicsit a világban, hány meg hány üzleti vállalkozás, médium, vallás és egyebek foglalkoznak azzal – jelentős haszon reményében, és többnyire igen nagy sikerrel – hogy úgynevezett „identitástudatot” adjanak az embereknek, akik szomjazzák az önazonosságuk meghatározását, de maguktól nem képesek erre. Elég csak a közösségi szájtokat végigböngészni, rengeteg információt találunk rajtuk arra nézvést, hogy az illető mondjuk kutyabarát, valamely futballklub vagy együttes rajongója, satöbbi. Ezek mind-mind azért szerepelnek ott, hogy gazdájuk valahogyan meg tudja határozni önmagát. Ezért van oly nagy sikerük a közösségszervezési kezdeményezéseknek; az emberek szeretnek tartozni valahová, mert minden egyes szál segít nekik azonosítani saját magukat. Az egyetlen probléma viszont az, hogy az ilyen külső szálakba kapaszkodás egyre távolabb viszi őket saját, igazi személyiségüktől, amelynek a megtalálása pedig valódi feladatuk lenne.
A leggyakoribb hiba, hogy sikertelenségük, kudarcaik miatt menekülni kezdenek az őket körülvevő világtól, és mindenféle pótmegoldásokhoz fordulnak – pl. vallások, köztük mostanában különösen népszerűek az egzotikus keleti tanok –, s rajtuk keresztül, azok segítségével igyekeznek definiálni saját lényegüket; ezzel persze csak távolodnak attól, s egy idő után ez a távolság áthidalhatatlanná válik.
Csak te vagy képes pontosan azonosítani önmagad, más ezt nem teheti meg helyetted, mert önnön lényegedet csak magad ismerheted! Igen, ismerheted, de még nem ismered; a képesség van meg benned arra, hogy megismerd. Én itt, ezen az oldalon annyit segíthetek neked, hogy megírok egy-két szempontot ahhoz, miket kell alaposan átgondolnod ahhoz, hogy ez a megismerés sikerüljön. Bizonyos mértékben ezek a szempontok transzcendens jegyekkel is bírnak, emiatt szóhasználatomban megpróbálom lehetőség szerint kerülni a vallási terminusokat, hiszen – amint az a legelején olvasható – e blognak semmiféle valláshoz, ideológiához, illetve intézményes világnézethez semmi köze nincsen.
Az első ilyen szempont: sose feledkezz meg arról, hogy minden egyes emberi személy egyszeri és megismételhetetlen, külön történelem a történelemben. Te is az vagy; nem volt még senki olyan, mint te, és nem is lesz többé sohasem. A gyermekeid bizonyos tulajdonságaikat tekintve természetesen hasonlítanak rád, de ők már külön történelmet írnak. Se szeri, se száma az olyan próbálkozásoknak, amikor az embereket különböző, meglehetősen generális kategóriákba akarják besorolni, mindenféle szempontok alapján. Talán egyészségügyi téren van is ennek létjogosultsága, máshol nem annyira.
Ott van például az oly nagy népszerűségnek örvendő – és bombaüzletként funkcionáló – horoszkóp, ami születési adataink szerint csoportosít. Ugye, ti is láttatok már olyat, amikor valaki véletlenül pont úgy viselkedett, ahogyan a horoszkópja jellemzi őt, s a mellette lévők közül valaki odaszólt: igazi skorpió! (iker, mérleg, stb)?
Nekem személy szerint az a kedvencem – már megint a társkereső hirdetéseknél tartunk –, ahol olyanokat olvasok, mint: „igazi férfit keresek, aki mellett igazi nő lehetek!” Hogy is mondjam, mintha kissé általánosra sikerült volna az önmeghatározás…
Tehát – és itt a második szempont – akkor fogok tudni értelmes választ adni a „ki vagyok én?” kérdésre, ha addig szűkítem a kategóriát, amíg egyszerűen nem marad benne más rajtam kívül; ezen a ponton ismerem fel saját magamat, azt az egyedi lényt, aki vagyok. Ez nem könnyű, és csak fokról-fokra lehet megcsinálni.
Gyakorlat: (írd fel a teendőid közé) minden egyes napon keress egy újabb – szűkebb – kategóriát, amibe besorolhatod magad. Tehát ma egy általánosabbat, holnap ennek egy alkategóriáját, és így tovább. Fontos, hogy az alkategória mindenestül beletartozzék az általánosabba, mert különben félrecsúszik az egész. (Példa: 1.nap: ember vagyok 2. nap: férfi/nő vagyok 3. nap: nőtlen/hajadon vagyok, stb. Persze ez csak példa, valójában attól a ponttól kell elindulnod, amiben még biztos vagy.)
Kérdéseitekre továbbra is szívesen válaszolok a legyboldog@lajt.hu –n.
A következő bejegyzés 10-edikén, csütörtökön fog megjelenni a blogon, „Szembesítés” címmel. Estefelé már olvasható lesz.
Ki vagyok én?
„Vagyok az Egy s vagyok a Kettő
Vagyok a fa s a tűz-elem
Vagyok az íj s vagyok a vessző
Vagyok a jel s az értelem
Vagyok az öl s vagyok az ágyék
Vagyok a hüvely és a kés
Vagyok a test s vagyok az árnyék
Vagyok az áldozat s döfés
Vagyok a látás és a látó
Vagyok a dús és semmiség
Vagyok az oltár és imádó
Vagyok a kezdet és a vég.”
Stefan George (ford.: Áprily Lajos)
Nem tudom, más hogyan van ezzel, de én már zsenge gyermekkoromban is többször elgondolkodtam azon, vajon én miért én vagyok, és nem valaki más? Valami olyasmi motoszkálhatott akkor a fejemben, hogy mi lenne, ha egy másik ember „fejéből néznék ki”; akkoriban történt ez, amikor – mint mindenki – kezdtem különbséget tenni a saját személyem és a külvilág között. Aztán a későbbiekben ez a különbségtétel természetessé vált, s én nem foglalkoztam többé azzal, ki vagyok, miért vagyok, meg úgy egyáltalán. Legalábbis egy darabig…
Képzeld most el azt, hogy találkozol egy ismeretlennel, aki megkérdezi tőled: te ki vagy? Erre azonnal mondod a nevedet: XY. Ő pedig azt mondja: nem a nevedre vagyok kíváncsi, hanem arra, ki vagy. Mit válaszolnál? Elkezdenéd sorolni a foglalkozásodat, a tulajdonságaidat, a családi helyzetedet, satöbbi. És megintcsak jönne a tromf: nem ez érdekel, hanem az, hogy ki vagy te! Ezen a ponton valószínűleg elküldenéd melegebb éghajlatra, mit kötözködik veled ez a kekec figura, vagy egyszerűen csak faképnél hagynád, vérmérsékletedtől függően.
Ez persze korántsem véletlen: aki erre a kérdésre kapásból, kijelentő tőmondatban válaszolni tud, annak fölösleges ezt a blogot olvasnia. Rögtön megnyugtatlak benneteket, hogy ilyenek nagyon-nagyon kevesen vannak ezen a világon; ti pedig elindultatok afelé, hogy közéjük tartozhassatok, hiszen épp most teszitek az első lépéseket…
Nézzetek csak körül egy kicsit a világban, hány meg hány üzleti vállalkozás, médium, vallás és egyebek foglalkoznak azzal – jelentős haszon reményében, és többnyire igen nagy sikerrel – hogy úgynevezett „identitástudatot” adjanak az embereknek, akik szomjazzák az önazonosságuk meghatározását, de maguktól nem képesek erre. Elég csak a közösségi szájtokat végigböngészni, rengeteg információt találunk rajtuk arra nézvést, hogy az illető mondjuk kutyabarát, valamely futballklub vagy együttes rajongója, satöbbi. Ezek mind-mind azért szerepelnek ott, hogy gazdájuk valahogyan meg tudja határozni önmagát. Ezért van oly nagy sikerük a közösségszervezési kezdeményezéseknek; az emberek szeretnek tartozni valahová, mert minden egyes szál segít nekik azonosítani saját magukat. Az egyetlen probléma viszont az, hogy az ilyen külső szálakba kapaszkodás egyre távolabb viszi őket saját, igazi személyiségüktől, amelynek a megtalálása pedig valódi feladatuk lenne.
A leggyakoribb hiba, hogy sikertelenségük, kudarcaik miatt menekülni kezdenek az őket körülvevő világtól, és mindenféle pótmegoldásokhoz fordulnak – pl. vallások, köztük mostanában különösen népszerűek az egzotikus keleti tanok –, s rajtuk keresztül, azok segítségével igyekeznek definiálni saját lényegüket; ezzel persze csak távolodnak attól, s egy idő után ez a távolság áthidalhatatlanná válik.
Csak te vagy képes pontosan azonosítani önmagad, más ezt nem teheti meg helyetted, mert önnön lényegedet csak magad ismerheted! Igen, ismerheted, de még nem ismered; a képesség van meg benned arra, hogy megismerd. Én itt, ezen az oldalon annyit segíthetek neked, hogy megírok egy-két szempontot ahhoz, miket kell alaposan átgondolnod ahhoz, hogy ez a megismerés sikerüljön. Bizonyos mértékben ezek a szempontok transzcendens jegyekkel is bírnak, emiatt szóhasználatomban megpróbálom lehetőség szerint kerülni a vallási terminusokat, hiszen – amint az a legelején olvasható – e blognak semmiféle valláshoz, ideológiához, illetve intézményes világnézethez semmi köze nincsen.
Az első ilyen szempont: sose feledkezz meg arról, hogy minden egyes emberi személy egyszeri és megismételhetetlen, külön történelem a történelemben. Te is az vagy; nem volt még senki olyan, mint te, és nem is lesz többé sohasem. A gyermekeid bizonyos tulajdonságaikat tekintve természetesen hasonlítanak rád, de ők már külön történelmet írnak. Se szeri, se száma az olyan próbálkozásoknak, amikor az embereket különböző, meglehetősen generális kategóriákba akarják besorolni, mindenféle szempontok alapján. Talán egyészségügyi téren van is ennek létjogosultsága, máshol nem annyira.
Ott van például az oly nagy népszerűségnek örvendő – és bombaüzletként funkcionáló – horoszkóp, ami születési adataink szerint csoportosít. Ugye, ti is láttatok már olyat, amikor valaki véletlenül pont úgy viselkedett, ahogyan a horoszkópja jellemzi őt, s a mellette lévők közül valaki odaszólt: igazi skorpió! (iker, mérleg, stb)?
Nekem személy szerint az a kedvencem – már megint a társkereső hirdetéseknél tartunk –, ahol olyanokat olvasok, mint: „igazi férfit keresek, aki mellett igazi nő lehetek!” Hogy is mondjam, mintha kissé általánosra sikerült volna az önmeghatározás…
Tehát – és itt a második szempont – akkor fogok tudni értelmes választ adni a „ki vagyok én?” kérdésre, ha addig szűkítem a kategóriát, amíg egyszerűen nem marad benne más rajtam kívül; ezen a ponton ismerem fel saját magamat, azt az egyedi lényt, aki vagyok. Ez nem könnyű, és csak fokról-fokra lehet megcsinálni.
Gyakorlat: (írd fel a teendőid közé) minden egyes napon keress egy újabb – szűkebb – kategóriát, amibe besorolhatod magad. Tehát ma egy általánosabbat, holnap ennek egy alkategóriáját, és így tovább. Fontos, hogy az alkategória mindenestül beletartozzék az általánosabba, mert különben félrecsúszik az egész. (Példa: 1.nap: ember vagyok 2. nap: férfi/nő vagyok 3. nap: nőtlen/hajadon vagyok, stb. Persze ez csak példa, valójában attól a ponttól kell elindulnod, amiben még biztos vagy.)
Kérdéseitekre továbbra is szívesen válaszolok a legyboldog@lajt.hu –n.
A következő bejegyzés 10-edikén, csütörtökön fog megjelenni a blogon, „Szembesítés” címmel. Estefelé már olvasható lesz.
2008. július 6., vasárnap
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Kedves Olvasó, ha most jársz itt először, kezdd alulról, az első cikkel!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
„Föl, föl, ti rabjai a földnek.”
Internacionálé
Budapesten, az Örs Vezér terén két bevásárlóközpont is található, egy (felújított, átépített) régi, meg egy új. Ezt a kettőt egy gyalogoshíd köti össze, amely a HÉV-végállomás fölött ível át, s ahonnan pompás panoráma, szinte mindent átfogó kilátás nyílik az egész térre. Ha az ember reggel hét és nyolc óra közt oda fölmegy, olyan látvány tárul eléje, amilyen máshol aligha. Amikor megérkeznek a zsúfolt vonatok, az embertömeg szinte kiszakad belőlük, majd oly sűrűn hömpölyög tova, hogy szemközt közlekedni egyszerűen lehetetlen. Aki ezt mégis megkísérelné, azonnal meg fogja érteni azokat a régi diktátorokat, akik fejvesztve menekültek, mikor a tömeg megindult ellenük. Ez a mai, mindennapi tömeg azonban nem akar elzavarni senkit; a saját túléléséért küzd, napról-napra. És mindig hét és nyolc óra között, nem korábban, és nem később. Munkaadóik (akiket hívhatnánk nyugodtan kizsákmányolóiknak is) ragaszkodnak a kötött munkaidőhöz, nem engednek belőle jottányit sem. Pedig a józan ész azt diktálná, hogy az internet korában minél több munkahelyet tegyenek át a dolgozó otthonába, hiszen otthon is el tudja végezni ugyanazt a munkát, s a kapcsolattartás sem probléma többé. Mégsem teszik ezt meg, pedig minden gazdasági szereplő a költségei csökkentését tartja az egyik legfontosabb tényezőnek.
Vajon miért nem? A válasz pofonegyszerű: a fegyelem megtartása miatt. Ha ugyanis otthon dolgoznának az alkalmazottak, akkor csak a munkájukat adnák el némi készpénzért cserébe, így azonban az idejüket is, és azon keresztül a személyiségük, az életük nagy részét is. Pedig, képzeljük csak el, milyen jó volna, ha nem kellene szabadságot kivenni csak azért, mert jön a szerelő, mert a gyerek beteg (ma már ezért is sokan inkább szabadságot vesznek ki, mert magáncégnél köztudottan nem lehet betegállományba menni), vagy más, kikerülhetetlen elintézendő miatt. Vagy ha nem minden intézmény és bank, patika stb. ugyanabban az időben tartana nyitva, hanem mondjuk az egyik fiók kora reggel és este, a másik napközben. Jelen állapot szerint, ha valaki reggel nyolctól este hatig dolgozik – és hányan vannak ilyenek! –, az gyakorlatilag teljesen esélytelen arra. hogy egy banki ügyet személyesen elintézzen.
Mégsem így szervezik a munkát sem a bankok, sem a hivatalok, pedig még a piaci érdekeik is ehhez fűződnének. Első pillantásra ez talán megmagyarázhatatlannak tűnik, mégsem az.
Egyik tanítványom – rendkívül éles eszű, kritikus elméjű fiatalemberről van szó – tizenkilenc éves korában, miután megkezdte egyetemi tanulmányait, a következőképpen értékelte a társadalmi helyzetet: „Tanár úr, úgy veszem észre, hogy ebben az országban a lakosság egy százaléka szívatja a többit.” Talált. Hozzáteszem rögtön, hogy a többi országban sincs ez másként, csak a „fejlettebb” helyeken kicsit intelligensebben csinálják, az elmaradottakon meg durvábban.
Abban, ugye, bizonyára egyetértünk, hogy ameddig a tömeggel hömpölyögsz reggelente, addig nem lehetsz szabad, addig rab vagy, rabja vagy másoknak. Persze nem arról van szó, hogy ne menj sehová csúcsforgalomban, hanem arról, hogy másoknak kell engedelmeskedned, az ő előírásaikat kell teljesítened; hogy nem késhetsz és nem tehetsz mást, mint amit mondanak, mert különben kirúgnak, megbüntetnek, stb. Függő viszonyban vagy velük, tőlük függsz, tehát nem vagy független. Pedig a függetlenség az egyik legfontosabb cél, amit az embernek el kell érnie az életben. A másik a szabadság; hogy a kettő közt mi a különbség és miként viszonyulnak egymáshoz, arra később visszatérünk.
Természetesen a megoldás nem az, hogy azonnal lépjél ki a munkahelyedről, hisz akkor kereset nélkül maradsz, és a pénztelenség ismét csak függővé és kiszolgáltatottá tesz. A szabadságot csak akkor érheted el, ha megértél rá. És ez az érési folyamat csak most kezdődik.
Hagyjuk most már a munkahelyet, nézzük inkább, mit is csinálsz a szabadidődben. Ahhoz tudniillik, hogy éretté válj a szabadságra, előbb a magánéletedet kell megszabadítanod a min-dennapi béklyóktól, s ha ez megtörtént, a többit már egyszerűen ledobhatod magadról, mint egy rossz koloncot.
Nos, mivel töltöd a „szabadidődet”? Azért tettem idézőjelbe, mert – tisztelet a kivételnek – az emberek döntő többségének vagy nincsen szabadideje, vagy nem tud vele mit kezdeni. Kedvenceim például a társkereső hirdetések, ahol gyakran szerepel a következő kitétel: „a szabadidő eltöltése céljából”. Hát mi ez, ha nem annak beismerése, hogy az illető képtelen kezdeni valamit a szabadnak vélt idejével?
Tehát mivel töltöd? Sorolom: eljössz a munkából, vásárolni mész arra a helyre, ahova szoktál, mert ott valami olcsó, vagy jó, vagy egyéb okból. Aztán találkozol a barátoddal, barátnőddel. Aztán hazamész, házimunka. Aztán tévé. Vagy internet, a szórakoztató szájtok. Lehet ezt variálni némi szükséges ügyintézéssel, bármi egyébbel. Hétvégén mozi, strand, kirándulás. És szinte mindig ugyanazon az útvonalon mész haza. Igyekszel, mert ha későn érsz, úgy érzed, vesztettél valamit. Hogy nem lesz meg ma az az ötórányi rabság otthon. Mert bizony, otthon ugyanolyan rab vagy, mint a munkahelyeden. A szokásaid és a félelmeid rabja. És amikor kitelt az az öt óra, holtfáradtan lefekvéshez készülődsz, és sajnálod magad, mert nem vagy boldog. Pedig fogalmad sincs – nem is lehet – mi az a boldogság.
Valamikor 1972 tájékán az akkori NDK-ban az új pártfőtitkárnak, bizonyos Erich Honeckernek zseniális ötlete támadt: zsebkendőnyi üdülőtelkeket kezdett osztogatni a dolgozóknak. Aki rendesen viselkedett a munkahelyén, kapott egyet. Mehetett salátát kapálni. Aztán egy-két év múlva, ha addig sem volt vele probléma, kapott egy kis faházat is, persze csomagolva, neki kellett összeállítani. Fizetnie nem kellett semmiért sem. Mi volt ebben az üzlet Honeckernek? Az, kedves barátaim, hogy innentől fogva pontosan tudta, hogy Müller tisztviselő hol van és mit csinál. Nem kellett kémek ezreit utánaküldenie, vajon melyik kocsmában beszél a rendszer ellen, hanem elég volt egyet a Müggelsee-re, hadd röhögjön, hogy a népek a suttyom-politizálás helyett a saját termésű murokrépáikkal arcoskodnak a kerítés tövében.
Nos, ha megboldogult Honecker elvtárs látná, hogyan figyel ma a Nagy Testvér, bizony rögvest megütné a guta a sárga irigységtől! Ma nemcsak azt tudják rólad, hol vagy és mit csinálsz, hanem azt is, miről beszélsz, sőt azt is, mire fogsz gondolni a jövő héten ilyenkor. Ahogyan politikai elemzők mondanák: a médián keresztül „tematizálják a közbeszédet”.
Ha boldog akarsz lenni, ahhoz először szabadnak kell lenned.
Ha szabad akarsz lenni, először tudnod kell, mi a szabadság.
Mi a szabadság? A szabadság azt jelenti, hogy kezedbe veszed a saját sorsodat, nem teszed függővé immár senkitől és semmitől, és csak azt engeded magadhoz, aki te jónak látsz, és aki megérti, hogy tőled csak kérhet, de nem követelhet.
A szabadság ugyanakkor a rabság biztonságának elvesztése!
Tedd föl tehát a kérdést magadnak, akarsz-e szabad lenni? Képes vagy-e rá? Ez lesz életed eddigi legfontosabb döntése. Az eddigiek – iskolák, pályaválasztás, házasság, válás, stb. – mind-mind sablondöntések voltak, amiket mindenkinek meg kell hoznia. A szabadságról szóló döntést csak nagyon-nagyon kevesen hozzák meg.
Ha pedig igent mondtál mindkettőre, vedd tudomásul, hogy ráléptél egy útra, aminek a legelején tartasz. Ha végigmész rajta, szabad leszel. És ha szabad leszel, ráléphetsz a következő útszakaszra, arra, amely a boldogságoz vezet. Ezek az utak azonban nem könnyűek, mert szilárd kitartás kell hozzájuk. Ha az nincs, úgy jársz, mint Szuper Márió, amikor hirtelen lezuhan és gémóver van.
Gyakorlat: nézd meg, hányféle útvonalon juthatsz haza a munkahelyedről, és szép sorban próbáld ki mindegyiket. Érdekes dolgokat fogsz tapasztalni. Ha kis faluban laksz, és ez számodra lehetetlen, akkor hazafelé ne ott állj meg ahol szoktál, ne ott vásárolj, hanem máshol. Még akkor is ha a másik boltossal nem vagy jóban… Meg fog lepődni!
Ha bármi gondotok vagy kérdésetek van, írjátok meg a legyboldog@lajt.hu –ra. Aki az email-címét megküldi, az olyan információkra is szert tehet, melyeket itt nem közölhetek a blog nyilvános mivolta miatt.
A következő cikk július 8-adikán, kedden fog megjelenni a blogon. Estefelé már olvasható lesz, címe: Ki vagyok én?
Rabok legyünk, vagy szabadok?
„Föl, föl, ti rabjai a földnek.”
Internacionálé
Budapesten, az Örs Vezér terén két bevásárlóközpont is található, egy (felújított, átépített) régi, meg egy új. Ezt a kettőt egy gyalogoshíd köti össze, amely a HÉV-végállomás fölött ível át, s ahonnan pompás panoráma, szinte mindent átfogó kilátás nyílik az egész térre. Ha az ember reggel hét és nyolc óra közt oda fölmegy, olyan látvány tárul eléje, amilyen máshol aligha. Amikor megérkeznek a zsúfolt vonatok, az embertömeg szinte kiszakad belőlük, majd oly sűrűn hömpölyög tova, hogy szemközt közlekedni egyszerűen lehetetlen. Aki ezt mégis megkísérelné, azonnal meg fogja érteni azokat a régi diktátorokat, akik fejvesztve menekültek, mikor a tömeg megindult ellenük. Ez a mai, mindennapi tömeg azonban nem akar elzavarni senkit; a saját túléléséért küzd, napról-napra. És mindig hét és nyolc óra között, nem korábban, és nem később. Munkaadóik (akiket hívhatnánk nyugodtan kizsákmányolóiknak is) ragaszkodnak a kötött munkaidőhöz, nem engednek belőle jottányit sem. Pedig a józan ész azt diktálná, hogy az internet korában minél több munkahelyet tegyenek át a dolgozó otthonába, hiszen otthon is el tudja végezni ugyanazt a munkát, s a kapcsolattartás sem probléma többé. Mégsem teszik ezt meg, pedig minden gazdasági szereplő a költségei csökkentését tartja az egyik legfontosabb tényezőnek.
Vajon miért nem? A válasz pofonegyszerű: a fegyelem megtartása miatt. Ha ugyanis otthon dolgoznának az alkalmazottak, akkor csak a munkájukat adnák el némi készpénzért cserébe, így azonban az idejüket is, és azon keresztül a személyiségük, az életük nagy részét is. Pedig, képzeljük csak el, milyen jó volna, ha nem kellene szabadságot kivenni csak azért, mert jön a szerelő, mert a gyerek beteg (ma már ezért is sokan inkább szabadságot vesznek ki, mert magáncégnél köztudottan nem lehet betegállományba menni), vagy más, kikerülhetetlen elintézendő miatt. Vagy ha nem minden intézmény és bank, patika stb. ugyanabban az időben tartana nyitva, hanem mondjuk az egyik fiók kora reggel és este, a másik napközben. Jelen állapot szerint, ha valaki reggel nyolctól este hatig dolgozik – és hányan vannak ilyenek! –, az gyakorlatilag teljesen esélytelen arra. hogy egy banki ügyet személyesen elintézzen.
Mégsem így szervezik a munkát sem a bankok, sem a hivatalok, pedig még a piaci érdekeik is ehhez fűződnének. Első pillantásra ez talán megmagyarázhatatlannak tűnik, mégsem az.
Egyik tanítványom – rendkívül éles eszű, kritikus elméjű fiatalemberről van szó – tizenkilenc éves korában, miután megkezdte egyetemi tanulmányait, a következőképpen értékelte a társadalmi helyzetet: „Tanár úr, úgy veszem észre, hogy ebben az országban a lakosság egy százaléka szívatja a többit.” Talált. Hozzáteszem rögtön, hogy a többi országban sincs ez másként, csak a „fejlettebb” helyeken kicsit intelligensebben csinálják, az elmaradottakon meg durvábban.
Abban, ugye, bizonyára egyetértünk, hogy ameddig a tömeggel hömpölyögsz reggelente, addig nem lehetsz szabad, addig rab vagy, rabja vagy másoknak. Persze nem arról van szó, hogy ne menj sehová csúcsforgalomban, hanem arról, hogy másoknak kell engedelmeskedned, az ő előírásaikat kell teljesítened; hogy nem késhetsz és nem tehetsz mást, mint amit mondanak, mert különben kirúgnak, megbüntetnek, stb. Függő viszonyban vagy velük, tőlük függsz, tehát nem vagy független. Pedig a függetlenség az egyik legfontosabb cél, amit az embernek el kell érnie az életben. A másik a szabadság; hogy a kettő közt mi a különbség és miként viszonyulnak egymáshoz, arra később visszatérünk.
Természetesen a megoldás nem az, hogy azonnal lépjél ki a munkahelyedről, hisz akkor kereset nélkül maradsz, és a pénztelenség ismét csak függővé és kiszolgáltatottá tesz. A szabadságot csak akkor érheted el, ha megértél rá. És ez az érési folyamat csak most kezdődik.
Hagyjuk most már a munkahelyet, nézzük inkább, mit is csinálsz a szabadidődben. Ahhoz tudniillik, hogy éretté válj a szabadságra, előbb a magánéletedet kell megszabadítanod a min-dennapi béklyóktól, s ha ez megtörtént, a többit már egyszerűen ledobhatod magadról, mint egy rossz koloncot.
Nos, mivel töltöd a „szabadidődet”? Azért tettem idézőjelbe, mert – tisztelet a kivételnek – az emberek döntő többségének vagy nincsen szabadideje, vagy nem tud vele mit kezdeni. Kedvenceim például a társkereső hirdetések, ahol gyakran szerepel a következő kitétel: „a szabadidő eltöltése céljából”. Hát mi ez, ha nem annak beismerése, hogy az illető képtelen kezdeni valamit a szabadnak vélt idejével?
Tehát mivel töltöd? Sorolom: eljössz a munkából, vásárolni mész arra a helyre, ahova szoktál, mert ott valami olcsó, vagy jó, vagy egyéb okból. Aztán találkozol a barátoddal, barátnőddel. Aztán hazamész, házimunka. Aztán tévé. Vagy internet, a szórakoztató szájtok. Lehet ezt variálni némi szükséges ügyintézéssel, bármi egyébbel. Hétvégén mozi, strand, kirándulás. És szinte mindig ugyanazon az útvonalon mész haza. Igyekszel, mert ha későn érsz, úgy érzed, vesztettél valamit. Hogy nem lesz meg ma az az ötórányi rabság otthon. Mert bizony, otthon ugyanolyan rab vagy, mint a munkahelyeden. A szokásaid és a félelmeid rabja. És amikor kitelt az az öt óra, holtfáradtan lefekvéshez készülődsz, és sajnálod magad, mert nem vagy boldog. Pedig fogalmad sincs – nem is lehet – mi az a boldogság.
Valamikor 1972 tájékán az akkori NDK-ban az új pártfőtitkárnak, bizonyos Erich Honeckernek zseniális ötlete támadt: zsebkendőnyi üdülőtelkeket kezdett osztogatni a dolgozóknak. Aki rendesen viselkedett a munkahelyén, kapott egyet. Mehetett salátát kapálni. Aztán egy-két év múlva, ha addig sem volt vele probléma, kapott egy kis faházat is, persze csomagolva, neki kellett összeállítani. Fizetnie nem kellett semmiért sem. Mi volt ebben az üzlet Honeckernek? Az, kedves barátaim, hogy innentől fogva pontosan tudta, hogy Müller tisztviselő hol van és mit csinál. Nem kellett kémek ezreit utánaküldenie, vajon melyik kocsmában beszél a rendszer ellen, hanem elég volt egyet a Müggelsee-re, hadd röhögjön, hogy a népek a suttyom-politizálás helyett a saját termésű murokrépáikkal arcoskodnak a kerítés tövében.
Nos, ha megboldogult Honecker elvtárs látná, hogyan figyel ma a Nagy Testvér, bizony rögvest megütné a guta a sárga irigységtől! Ma nemcsak azt tudják rólad, hol vagy és mit csinálsz, hanem azt is, miről beszélsz, sőt azt is, mire fogsz gondolni a jövő héten ilyenkor. Ahogyan politikai elemzők mondanák: a médián keresztül „tematizálják a közbeszédet”.
Ha boldog akarsz lenni, ahhoz először szabadnak kell lenned.
Ha szabad akarsz lenni, először tudnod kell, mi a szabadság.
Mi a szabadság? A szabadság azt jelenti, hogy kezedbe veszed a saját sorsodat, nem teszed függővé immár senkitől és semmitől, és csak azt engeded magadhoz, aki te jónak látsz, és aki megérti, hogy tőled csak kérhet, de nem követelhet.
A szabadság ugyanakkor a rabság biztonságának elvesztése!
Tedd föl tehát a kérdést magadnak, akarsz-e szabad lenni? Képes vagy-e rá? Ez lesz életed eddigi legfontosabb döntése. Az eddigiek – iskolák, pályaválasztás, házasság, válás, stb. – mind-mind sablondöntések voltak, amiket mindenkinek meg kell hoznia. A szabadságról szóló döntést csak nagyon-nagyon kevesen hozzák meg.
Ha pedig igent mondtál mindkettőre, vedd tudomásul, hogy ráléptél egy útra, aminek a legelején tartasz. Ha végigmész rajta, szabad leszel. És ha szabad leszel, ráléphetsz a következő útszakaszra, arra, amely a boldogságoz vezet. Ezek az utak azonban nem könnyűek, mert szilárd kitartás kell hozzájuk. Ha az nincs, úgy jársz, mint Szuper Márió, amikor hirtelen lezuhan és gémóver van.
Gyakorlat: nézd meg, hányféle útvonalon juthatsz haza a munkahelyedről, és szép sorban próbáld ki mindegyiket. Érdekes dolgokat fogsz tapasztalni. Ha kis faluban laksz, és ez számodra lehetetlen, akkor hazafelé ne ott állj meg ahol szoktál, ne ott vásárolj, hanem máshol. Még akkor is ha a másik boltossal nem vagy jóban… Meg fog lepődni!
Ha bármi gondotok vagy kérdésetek van, írjátok meg a legyboldog@lajt.hu –ra. Aki az email-címét megküldi, az olyan információkra is szert tehet, melyeket itt nem közölhetek a blog nyilvános mivolta miatt.
A következő cikk július 8-adikán, kedden fog megjelenni a blogon. Estefelé már olvasható lesz, címe: Ki vagyok én?
2008. július 3., csütörtök
Miért vagy boldogtalan?
Miért vagy boldogtalan?
„Csak én bírok versemnek hőse lenni, Első, s utolsó mindenik dalomban: A mindenséget vágyom versbe venni,de még tovább magamnál nem jutottam.”
Babits Mihály
Valamikor, réges-régen – úgy az előző rendszer bukása előtt néhány esztendővel – egy akkori nagyvállalatnál dolgoztam. Az irodában rajtam kívül három kolléga tevékenykedett, egy nő és két férfi. Utóbbiak mindketten ugyanabba a gimnáziumba jártak, egymás mellett laktak két, szinte egyforma családi házban, környezetük és anyagi helyzetük majd’ ugyanolyan volt minden tekintetben. Olyannyira, hogy még a barátnőik is kísértetiesen hasonlítottak egymásra.
Nos, amennyire a körülményeik megegyeztek, annyira ütött el egymástól a személyiségük. Egyikük – nevezzük Miklósnak – állandóan jókedvű volt, folyton vicceket mesélt, szó szerint végigröhögte az egész napot. Barátja, Gábor pedig szüntelen dohogott, soha nem tetszett neki semmi, mindenben képes volt észrevenni a rosszat. Egészen plasztikusan érezni lehetett a hangulatváltozást, ha például Miklós kiment valahová és Gábor bentmaradt, vagy fordítva. Ha Gábornak elszakadt a cipőfűzője, hosszasan hisztizett, hogy ő milyen szerencsétlen, most aztán vehet másikat drága pénzért. Ha Miklós járt ugyanígy, egyszerűen kidobta az egész cipőfűzőt, majd sorban végigjárta ismerőseit a különböző osztályokon, és nevetve mutogatta nekik: nicsak, kilép a cipőjéből, mert nincs benne fűző. Egyszer Gábor különösen – még saját magához képest is – rossz hangulatban érkezett a munkába, és heves dühöngésbe kezdett amiatt, hogy negyedórát állt sorba valami zöldségért vagy gyümölcsért, és mire rá került volna a sor, pont elfogyott. Ezt hallgatván Miklós kiszedte a hűtőből a jégkockákat, beletette őket egy nejlonzacskóba és Gábor fejéhez nyomta azt, mondván: „Hűtsük le, mielőtt felrobban.”
Ugye, kedves Olvasók, ti is láttatok, tapasztaltatok már hasonlót? Sőt, ha egy kicsit kutattok emlékeitek közt, saját magatokkal is bizonyára előfordult, hogy ugyanazt az eseményt különböző helyzetekben egészen máshogy fogtátok fel. Nem csoda, hiszen a külső körülmények, az adott élethelyzet nagymértékben befolyásolják azt, miképpen is értékeljük a dolgokat.
Amikor az ember megszületik, tudata még gyakorlatilag „tiszta lap”. Ezután természetesen vegyes benyomások érik, negatív és pozitív tapasztalatok egyaránt. A negatívak korlátoznak, a pozitívak ösztökélnek. Egészen egyszerű példa: a kisgyerek játszik a kertben, keresztülgázol a tüskebokron. Ekkor aztán megjegyzi, hogy az bizony szúr, és többé nem akar rajta áthatolni. Aztán megeszik egy kajszibarackot, ízlik neki, jól érzi magát evés közben. Volt tehát negatív és pozitív élménye is; a negatív azonban sajnos mindig hangsúlyosabban marad meg emlékezetében. Ez nyilván nem véletlen, hiszen a saját védelmét szolgálja. A probléma ott kezdődik, amikor nemcsak a fizikai, hanem a szellemi, lelki kellemetlenségeket is elkezdjük szépen raktározni. Mert az ember érdekes szerzet. Azokon a „biztonsági intézkedéseken” túl, amik szükségesek (tüskebokor), olyanokat is meghoz, amik teljesen fölöslegesek; utóbbiak aztán szép lassan gúzsba kötik a személyiségét, bezárják egy szűk cellába, ahonnan aztán nem képes kiszabadulni, pedig a kulcs ott van a zsebében. Hát ezt a kulcsot fogjuk most megkeresni.
Fordítsuk most ezt le a hétköznapok nyelvére: ugye te is gyakran mondasz magadnak például olyasmit, hogy: „jó lenne lemenni a Balatonra a hétvégére, de nagyon drága ott a szállás, meg nyilván sokan is lesznek, és még dögmeleg is van”. Így aztán otthon kuksolsz szombaton és vasárnap is, majd hétfőn reggel, mikor a kollégáid mesélik a hétvégi kirándulást meg grillpartit, téged elfog az önsajnálat, és azzal gyötröd magad: „milyen jó nekik, nekem bezzeg csak a házimunka jutott osztályrészül.” Pedig tudod jól, hogy elmehettél volna, lett volna rá pénzed is, még társakat is tudtál volna szervezni, de nem tetted meg. Előre készültél, milyen jó is lesz majd, ha sajnálhatod magad egy kicsit.
És most jön a valósággal való szembesülés első pontja, tessék nagy lélegzetet venni:
Azért vagy boldogtalan, mert azzá tetted magad!
Bizonyára láttatok már afrikai nincsteleneket, brazil nyomornegyed-lakókat, indiai földönfutókat, ha máshol nem, a tévében. Ha nem emlékeztek rá, nézzétek meg mégegyszer. Mi a közös bennük? Az, hogy állandóan vigyorognak. Nyilván nem azért teszik ezt, mert épp luxusautót készülnek vásárolni. Egyszerűen nem azzal foglalkoznak, hogy milyen szörnyű az életük, hanem az adott körülmények közt igyekeznek jól érezni magukat. Ugye, ha turistaútra mész valahová, te is attól az árustól veszel szuvenírt, aki kedves hozzád és mosolyog, nem pedig attól, aki rosszkedvűen és durván akarja rád tukmálni a portékáját?
Van nekem egy régi barátom; igen gazdag kisvállalkozó, még a nyolcvanas években kezdte a vállalkozást, amikor aranybánya volt minden ilyen tevékenység. Milliárdos vagyona van, mégis, szinte állandóan szomorú. Nem tudja felvidítani semmi, pedig számtalan hobbija is van, azokat is csak úgy ímmel-ámmal csinálja. Egyszer bevallotta nekem: a nap minden pillanatában arra gondol, hogy hatvan éves, és valószínűleg nem sokáig fogja már tudni élvezni a vagyonát. Erre megkérdeztem tőle: mit mondjon az, akinek semmiféle vagyona nincsen? Hát, annak könnyebb, felelte, mert nincs ilyen gondja.
Látjátok, milyen paradox ez az egész? Aki a hétköznapi logika szerint boldog lehetne, szomorkodik. Akinek pedig „kilóg a segge a gatyájából”, majd kicsattan a jókedvtől. A mi kis hazánk bizony furcsa egy hely ebből a szempontból, hogy itt az emberek nagy része különösen hajlamos olyankor is rosszul érezni magát, amikor erre semmiféle oka sincsen.
És most elérkeztünk a saját magadnak fölteendő kérdésekhez:
- Milyen munkahelyen szeretnél dolgozni inkább: ahol mindenki rosszkedvű és idegbeteg, vagy ahol mosolyognak, vidámak, és kedvelik egymást a kollégák?
- Hol vásárolsz szívesebben: ahol flegmán, mogorván szolgálnak ki, vagy ahol kedvesen el is beszélgetnek veled?
- Melyiket szereted nézni egy sportmérkőzés után: a győztest, vagy a vesztest?
- Melyik buszra szállsz be inkább: a luxus Mercedesbe, ahol kriptahangulat és síri csend honol, vagy a légkondi nélküli, negyvenéves Ikarusba, melyben egy vidám társaság harsánykodik?
Tehát őszintén válaszold meg magadnak ezeket a kérdéseket, majd pedig végezd el a következő gyakorlatot: írd fel egy papírra, hogy az utóbbi egy hétben hányszor mondtál saját magadnak olyat, hogy: igen, jó lenne, de….. Részletesen sorold fel mindegyiket, és azt is írd oda hozzájuk, milyen akadályokra hivatkoztál. Aztán gondold át pontról-pontra, mi is lett volna, ha hárítás helyett megteszed, ami eszedbe jutott. Fontos, hogy írd le! Akkor fogsz csak vele igazából szembesülni. Ha gondolod, elküldheted nekem is, a legyboldog@lajt.hu –ra. Ha kérdésed van, azt is küldjed nyugodtan. Egyébként is érdemes elküldened az email-címedet, mert így értesíteni tudlak az új cikkek megjelenéséről, illetve az esetleges változásokról.
A következő bejegyzés „Rabok legyünk, vagy szabadok?” címmel július 6-odikán, vasárnap estétől lesz olvasható a blogon.
„Csak én bírok versemnek hőse lenni, Első, s utolsó mindenik dalomban: A mindenséget vágyom versbe venni,de még tovább magamnál nem jutottam.”
Babits Mihály
Valamikor, réges-régen – úgy az előző rendszer bukása előtt néhány esztendővel – egy akkori nagyvállalatnál dolgoztam. Az irodában rajtam kívül három kolléga tevékenykedett, egy nő és két férfi. Utóbbiak mindketten ugyanabba a gimnáziumba jártak, egymás mellett laktak két, szinte egyforma családi házban, környezetük és anyagi helyzetük majd’ ugyanolyan volt minden tekintetben. Olyannyira, hogy még a barátnőik is kísértetiesen hasonlítottak egymásra.
Nos, amennyire a körülményeik megegyeztek, annyira ütött el egymástól a személyiségük. Egyikük – nevezzük Miklósnak – állandóan jókedvű volt, folyton vicceket mesélt, szó szerint végigröhögte az egész napot. Barátja, Gábor pedig szüntelen dohogott, soha nem tetszett neki semmi, mindenben képes volt észrevenni a rosszat. Egészen plasztikusan érezni lehetett a hangulatváltozást, ha például Miklós kiment valahová és Gábor bentmaradt, vagy fordítva. Ha Gábornak elszakadt a cipőfűzője, hosszasan hisztizett, hogy ő milyen szerencsétlen, most aztán vehet másikat drága pénzért. Ha Miklós járt ugyanígy, egyszerűen kidobta az egész cipőfűzőt, majd sorban végigjárta ismerőseit a különböző osztályokon, és nevetve mutogatta nekik: nicsak, kilép a cipőjéből, mert nincs benne fűző. Egyszer Gábor különösen – még saját magához képest is – rossz hangulatban érkezett a munkába, és heves dühöngésbe kezdett amiatt, hogy negyedórát állt sorba valami zöldségért vagy gyümölcsért, és mire rá került volna a sor, pont elfogyott. Ezt hallgatván Miklós kiszedte a hűtőből a jégkockákat, beletette őket egy nejlonzacskóba és Gábor fejéhez nyomta azt, mondván: „Hűtsük le, mielőtt felrobban.”
Ugye, kedves Olvasók, ti is láttatok, tapasztaltatok már hasonlót? Sőt, ha egy kicsit kutattok emlékeitek közt, saját magatokkal is bizonyára előfordult, hogy ugyanazt az eseményt különböző helyzetekben egészen máshogy fogtátok fel. Nem csoda, hiszen a külső körülmények, az adott élethelyzet nagymértékben befolyásolják azt, miképpen is értékeljük a dolgokat.
Amikor az ember megszületik, tudata még gyakorlatilag „tiszta lap”. Ezután természetesen vegyes benyomások érik, negatív és pozitív tapasztalatok egyaránt. A negatívak korlátoznak, a pozitívak ösztökélnek. Egészen egyszerű példa: a kisgyerek játszik a kertben, keresztülgázol a tüskebokron. Ekkor aztán megjegyzi, hogy az bizony szúr, és többé nem akar rajta áthatolni. Aztán megeszik egy kajszibarackot, ízlik neki, jól érzi magát evés közben. Volt tehát negatív és pozitív élménye is; a negatív azonban sajnos mindig hangsúlyosabban marad meg emlékezetében. Ez nyilván nem véletlen, hiszen a saját védelmét szolgálja. A probléma ott kezdődik, amikor nemcsak a fizikai, hanem a szellemi, lelki kellemetlenségeket is elkezdjük szépen raktározni. Mert az ember érdekes szerzet. Azokon a „biztonsági intézkedéseken” túl, amik szükségesek (tüskebokor), olyanokat is meghoz, amik teljesen fölöslegesek; utóbbiak aztán szép lassan gúzsba kötik a személyiségét, bezárják egy szűk cellába, ahonnan aztán nem képes kiszabadulni, pedig a kulcs ott van a zsebében. Hát ezt a kulcsot fogjuk most megkeresni.
Fordítsuk most ezt le a hétköznapok nyelvére: ugye te is gyakran mondasz magadnak például olyasmit, hogy: „jó lenne lemenni a Balatonra a hétvégére, de nagyon drága ott a szállás, meg nyilván sokan is lesznek, és még dögmeleg is van”. Így aztán otthon kuksolsz szombaton és vasárnap is, majd hétfőn reggel, mikor a kollégáid mesélik a hétvégi kirándulást meg grillpartit, téged elfog az önsajnálat, és azzal gyötröd magad: „milyen jó nekik, nekem bezzeg csak a házimunka jutott osztályrészül.” Pedig tudod jól, hogy elmehettél volna, lett volna rá pénzed is, még társakat is tudtál volna szervezni, de nem tetted meg. Előre készültél, milyen jó is lesz majd, ha sajnálhatod magad egy kicsit.
És most jön a valósággal való szembesülés első pontja, tessék nagy lélegzetet venni:
Azért vagy boldogtalan, mert azzá tetted magad!
Bizonyára láttatok már afrikai nincsteleneket, brazil nyomornegyed-lakókat, indiai földönfutókat, ha máshol nem, a tévében. Ha nem emlékeztek rá, nézzétek meg mégegyszer. Mi a közös bennük? Az, hogy állandóan vigyorognak. Nyilván nem azért teszik ezt, mert épp luxusautót készülnek vásárolni. Egyszerűen nem azzal foglalkoznak, hogy milyen szörnyű az életük, hanem az adott körülmények közt igyekeznek jól érezni magukat. Ugye, ha turistaútra mész valahová, te is attól az árustól veszel szuvenírt, aki kedves hozzád és mosolyog, nem pedig attól, aki rosszkedvűen és durván akarja rád tukmálni a portékáját?
Van nekem egy régi barátom; igen gazdag kisvállalkozó, még a nyolcvanas években kezdte a vállalkozást, amikor aranybánya volt minden ilyen tevékenység. Milliárdos vagyona van, mégis, szinte állandóan szomorú. Nem tudja felvidítani semmi, pedig számtalan hobbija is van, azokat is csak úgy ímmel-ámmal csinálja. Egyszer bevallotta nekem: a nap minden pillanatában arra gondol, hogy hatvan éves, és valószínűleg nem sokáig fogja már tudni élvezni a vagyonát. Erre megkérdeztem tőle: mit mondjon az, akinek semmiféle vagyona nincsen? Hát, annak könnyebb, felelte, mert nincs ilyen gondja.
Látjátok, milyen paradox ez az egész? Aki a hétköznapi logika szerint boldog lehetne, szomorkodik. Akinek pedig „kilóg a segge a gatyájából”, majd kicsattan a jókedvtől. A mi kis hazánk bizony furcsa egy hely ebből a szempontból, hogy itt az emberek nagy része különösen hajlamos olyankor is rosszul érezni magát, amikor erre semmiféle oka sincsen.
És most elérkeztünk a saját magadnak fölteendő kérdésekhez:
- Milyen munkahelyen szeretnél dolgozni inkább: ahol mindenki rosszkedvű és idegbeteg, vagy ahol mosolyognak, vidámak, és kedvelik egymást a kollégák?
- Hol vásárolsz szívesebben: ahol flegmán, mogorván szolgálnak ki, vagy ahol kedvesen el is beszélgetnek veled?
- Melyiket szereted nézni egy sportmérkőzés után: a győztest, vagy a vesztest?
- Melyik buszra szállsz be inkább: a luxus Mercedesbe, ahol kriptahangulat és síri csend honol, vagy a légkondi nélküli, negyvenéves Ikarusba, melyben egy vidám társaság harsánykodik?
Tehát őszintén válaszold meg magadnak ezeket a kérdéseket, majd pedig végezd el a következő gyakorlatot: írd fel egy papírra, hogy az utóbbi egy hétben hányszor mondtál saját magadnak olyat, hogy: igen, jó lenne, de….. Részletesen sorold fel mindegyiket, és azt is írd oda hozzájuk, milyen akadályokra hivatkoztál. Aztán gondold át pontról-pontra, mi is lett volna, ha hárítás helyett megteszed, ami eszedbe jutott. Fontos, hogy írd le! Akkor fogsz csak vele igazából szembesülni. Ha gondolod, elküldheted nekem is, a legyboldog@lajt.hu –ra. Ha kérdésed van, azt is küldjed nyugodtan. Egyébként is érdemes elküldened az email-címedet, mert így értesíteni tudlak az új cikkek megjelenéséről, illetve az esetleges változásokról.
A következő bejegyzés „Rabok legyünk, vagy szabadok?” címmel július 6-odikán, vasárnap estétől lesz olvasható a blogon.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
